2010 tavaszán történt, hogy a négy jogi záróvizsgám közül kettő nem sikerült. Várnom kellett őszig, hogy újra próbálkozhassak. Nem szeretek unatkozni. Szívesebben választom (nem biztos, hogy helyesen...) az "egy fenékkel négy lovat megülni" megoldásokat. Elpazarolt időnek véltem "csak" a vizsgákra készülni, úgyhogy nyáron úgy döntöttem: kimegyek aupairkedni egy évre Németországba. Münchenben találtam is egy nagyon aranyos családot. Szeptemberben elkezdtem náluk dolgozni, a szabadidőmben pedig készültem a két maradék záróvizsgámra. Novemberben végül sikerült leállamvizsgáznom, csak közben megismertem Münchenben egy magyar fiút... A találkozásból szerelem lett, (2016. óta házasság:)), és az élet úgy hozta, hogy az egy évre tervezett müncheni aupairkedés helyett már nyolc éve élek Münchenben.
Az au pair családomtól 2011. júniusában elköszöntem (így is volt az elejétől tervezve), majd elkezdtem munkát keresni. Német és angol nyelvtudással, jogász és sportszervező diplomával a kezemben azt hittem, majd én leszek a legnagyobb király (hehe), aztán belelógott abba a bizonyos bilibe a kezem, és hamar rá kellett jönnöm, hogy jogot abban az országban tanuljon az ember, ahol jogászként fog dolgozni, sportszervezőként érdemi munkára meg max. az FC Bayernnél van lehetőség, de oda meg hiányzott "némi" kapcsolat... Próbáltam irodai munkát találni, de oda meg egyrészt túlképzett voltam, másrészt a németek nem értették azt az érvemet, hogy jogászként értek valamennyire a papírmunkához, szóval csak el fogok boldogulni valami irodai asszisztens vagy hasonló munkakörben. (A németeknek ehhez az "irodai asszisztens" végzettség kellett volna...)
A köztes időben babysitterkedtem egy másik család hármas ikreinél, majd augusztusban sikerült elhelyezkednem (kapaszkodj meg): egy online társkereső oldal ügyfélszolgálatán. Lényeg, hogy felvettek, keresek (és találok) pénzt, aztán majd alakulnak tovább a dolgaim,- gondoltam. Fő feladatom az ügyfélpanaszok megválaszolása volt, szerencsére csak írásban, mert - bár felsőfokon beszéltem németül -, a főnök mégis inkább biztosabbnak látta ezt a feladatkört egy német kollégára bízni. Tisztességesen elláttam reggel nyolctól délután fél 5-ig a munkámat, átmenetileg rendben volt a dolog. Közben "lakást" is sikerült találnom: egy 17 nm-es szobát havi 450 EUR-ért, aminek úgy örültem, mint az a bizonyos majom a farkának. Felszereltség, körülmények: fürdő, wc a folyosón, egy másik lánnyal megosztva, mini főzőlyuk, és egy szekrénybe beépített zuhanyzó. A szoba legnagyobb luxuscikke a televízió volt, amin egy kis logisztikával megoldottam, hogy tudjak magyar adókat fogni.
(A müncheni lakásviszonyokról egy gyors kitérő: vannak lakások, de drága, ami a kisebbik gond. A nehézséget inkább az okozza, hogy kicsi a kínálat, nagy a kereslet... Egy lakásra 100 jelentkező is juthat..)
Lelkiismeretes ügyfélszolgálatos munkakörömnek megvolt az az előnye, hogy egész nap netezhettem. Így találtam rá két hónapnyi panaszkezelést követően a következő munkahelyemre. Egy építőipari cég keresett németül és magyarul beszélő irodai alkalmazottat. Ezaz! Megtaláltam! Akkor még csak a hirdetést, de egy rövid bemutatkozó beszélgetést követően az új munkámat is.
Négy évet dolgoztam ennél a cégnél, jól éreztem magam, tetszett a munkaköröm, a fizetésem is rendben volt, de egyre inkább kezdtem érezni, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni. Amolyan B megoldásként el is kezdtem Szegeden a német szakjogász (levelező) képzést.
http://www.juris.u-szeged.hu/oktatas/szakiranyu-tovabbkepzes-150507/nemet-jogi-nemet
Két évig ingáztam München és Szeged között, mellette dolgoztam, és kézilabdáztam (hobbi szinten). Kalandos egy időszak volt. A suli felébresztette bennem a vágyat, hogy újra jogi területen dolgozzak, vagy legalábbis megint közelebb kerüljek az eredeti jogász végzettségemhez. A párom munkája miatt Münchenhez volt kötve, és úgy egyébként sem merült fel a hazaköltözés lehetősége. (Valószínűleg azért sem, mert így is rengeteget jártam/jártunk, és most is járunk haza.)
Elkezdtem utánajárni, hogy mégis, hogyan tudnám elismertetni a magyar jogi diplomámat Németországban. Annyit sikerült elérnem, hogy az egyetemre nem kellett volna bejárnom, hanem "csak" az államvizsgát kellett volna letennem. Utána pedig még két év gyakornoki idő, majd egy második államvizsga következett volna. Lelkes voltam: megcsinálom.
A lendület addig tartott, amíg nem találkoztam egy tanárnővel, aki jogi államvizsgára való felkészítést vállalt. Őszinte volt, jót beszélgettünk. Elmesélte az élettörténetét. Jogot tanult. Nem vágyott különösen nagy karrierre, de ahhoz, hogy tisztességesen megéljen, jó pár évébe beletelt, mire eljutott oda, hogy a munka mellett családot alapítson. Mai fejével már nem ajánlaná egy nőnek sem a jogi pályát. Kiszámíthatatlan. Rengeteg jogászt képeznek, és mindenfajta diszkriminációt félretéve akkor is kijelenthető: a férfiak könnyebben boldogulnak. Én meg ráadásul még külföldi is vagyok. (Nem bántásnak szánta, egyszerűen egy őszinte véleményt mondott.) Persze, a külföldiségnek is megvan az az előnye, hogy egyrészt beszélek egy másik nyelvet, egy másfajta szemléletmódot képviselhetek, de több helyen is azt tapasztaltam, hogy amíg felvehet egy iroda egy német jogászt, addig nem nyúl a külföldihez... Hacsak nem valami speciális területre keres munkaerőt...
Azt javasolta ez a hölgy, hogy valami olyan képzést keressek, amivel jobban biztosítva vagyok. Először elkeseredtem, nem tudtam, hogy most hova, merre menjek, de kis kutakodás után az interneten rátaláltam a Bajor Közszolgálati Főiskola pénzügyi karának duálképzésére... (A jelentkezésről, felvételiről és a képzés mindennapjairól a következő bejegyzésben írok.)
