Andris térdét először 2010-ben műtötték Münchenben (kézilabdás sérülés...). Akkor kapott egy új elülső keresztszalagot, illetve a porcleválásból és egyéb csontsérülésből fakadóan további beavatkozásra is sor került.

Bár a kézilabdát már abbahagyta, de 2017. szeptemberében újra fájdalmat ill. instabilitást érzett a térdében: konkrétan összeesett. Elment az előző műtétet is végző dokihoz, aki sajnos rossz hírrel szolgált: hiába, hogy még csak 31 éves, ő már nem lát más megoldást, mint a térdprotézist. Utolsó mentsvárként elküldte még egy térdspecialistához, hátha ő tud segíteni.

Felhívtuk ezt a specialistát, és három hónapra rá kaptunk is nála egy időpontot. Lassan, de biztosan elérkezett a nagy nap: bementünk a dokihoz, aki hamar összefoglalta a tennivalót: egy speciális, komplex stabilizáló beavatkozásra lesz szükség, de megoldjuk.

A recepción kellett műtéti időpontot egyeztetni: két hónappal későbbre sikerült kitűzni a műtét napját.

Az operáció előtt előtt több felkészítő vizsgálaton kellett részt venni. Az egyik ilyen alkalommal megkérdeztük, hogy leborotválhatjuk-e a lábat még otthon? Válasz: "nem, azt majd az ápolónők intézik". Rendben.

Elérkezett a nagy nap, bementünk a kórházba, százezer kitöltendő, aláírandó papír (még jó, hogy én vagyok olyan abnormális, hogy szeretem a papírmunkát). A bürokrácia után megjelent egy ápolónő, hogy felkísérjen minket a szobába. (Egyágyas szoba, fürdővel, wc-vel. Ez nem alapszolgáltatás, de a doki egy olyan kórházban műt, ahol csak egyágyas szobák vannak.)

Az ápolónő kedves volt, próbált viccelődni, ezzel is oldani a feszültséget, majd átnyújtott a férjemnek egy filctollat: "legyen szíves bejelölni, hogy melyik lábát fogják operálni". Férjem közölte, hogy legjobb tudomása szerint mindkét lábát fogják vágni, mert amit az egyikből kivesznek, azt a másikba fogják berakni... Az ápolónőnek tágra nyílt a szeme: "erről őt senki nem tájékoztatta". (Így legyél nyugodt, és érezd magad biztonságban.) Kirohant, majd negyedóra múlva visszatért, és jelezte, hogy valóban mindkét lábon lesz beavatkozás, majd átnyújtott a férjemnek egy villanyborotvát "legyen szíves leborotválni a lábát". Ne firtassuk, hogy otthon, kényelmesebb körülmények között, ezt miért nem intézhettük el...

Délután sor került a műtétre, ami után a férjemnek olyan fájdalmai voltak, hogy infúzióban kapta a fájdalomcsillapítót.Olyan klasszikusokat természetesen fel tudunk idézni, hogy csenget az ember, kérné a jeget..., de nem jön az ápolónő. Majd kimegyek én személyesen szólni, hogy kéne jég, s azt a választ kapom, hogy mindjárt hozzák. Aztán bejön az ápolónő, hogy beadja a gyógyszert, de a jég elmarad... "Jaj, elfelejtettem". Amivel viszont ezt a klasszikus jelenetet kiegészíteném: az egyik dolgozótól megtudtuk, hogy nem sokkal a műtét előtt kb. a duplájára növelték az egy ápolónőre jutó betegek számát, nem bírják... Megértettük, csak hát az ember térde akkor is fáj.

Férjem állapota másnapra sem javult, de szeretett volna a saját lábán kimenni wc-re. Csengetett az ápolónőnek, aki bejött, majd közölte: "magának holnap haza kell mennie, és ott sem fog senki segíteni, próbálja meg egyedül". A párom elég szívós, és nem is az első térdműtéten esett át, de mégsem bírt egyedül kiszállni az ágyból, az meg végképp érzékenyen érintette, hogy neki ilyen állapotban már másnap haza kell mennie?

Délután megjelent nála a doki, és meg is kérdezte tőle, hogy vajon igaz-e, amit az ápolónő mondott? A doki heves tiltakozásba kezdett, miszerint nem egy "sima" keresztszalag-műtétről volt itt szó, hanem egy igen komplex beavatkozásra került sor, úgyhogy másnap még lazán élvezni fogja a kórház vendégszeretetét.

Az emberfia ebben a pillanatban akár meg is nyugodhatott volna, csak nem számoltunk azzal, hogy itt nem az orvos a főnök, hanem a kórházi alkalmazott, az ápolónő, aki egyrészt a szobabeosztásért felel, másrészt az intézmény érdekeit maximálisan szem előtt kell tartania. Az orvos pedig alapvetően "csak" egy vállalkozó, aki bérli a kórház helyiségeit, hogy műthessen. Maga az intézménynek pedig abból van bevétele, ha műtétekre kerül sor, nem abból, ha valaki ott több napig lábadozik, igénybe véve az egyébként is szűkös ápolói személyzetet és férőhelyeket, ill. fogyasztja a kórházi kosztot. (Utóbbi egyébként itt nagyon finom volt, mert nincs az épületben saját konyha, egy étteremből hozták a napi menüt.)

Megértettük az ápolónőt, hiszen őt fogják előszedni, ha nem az előírtaknak megfelelően cselekszik. Ugyanakkor feltettük a kérdést, hogy milyen szerep jut itt a betegnek? Végül szerencsére egy heves vitát követően csak megegyezett a doki és az ápolónő, hogy maradhat még egy napot a férjem...

Azóta a párom szerencsére felépült, és végtelenül hálásak vagyunk az említett orvosnak. Örülünk annak is, hogy egyágyas szobában lábadozhatott a kórházban, és az ápolónők többsége (a leírtak ellenére) kedves és gondoskodó volt. Egyben (ismét) megtapasztaltuk, és megértettük, hogy országtól függetlenül az egészségügy (is) egy nagyon összetett terület.